Született: 1876. április 22., Bécs
Elhunyt: 1936. április 8., Uppsala
Szakterülete: orvostudomány, fülészet, ideggyógyászat
Nobel-díj: fül és az egyensúlyérzékeléssel kapcsolatos munkásságáért
Bárány Róbert 1876. április 22-én született Bécsben. Apja, Bárány Ignác várpalotai zsidó családból származott, még fia születése előtt vándorolt ki Bécsbe és banktisztviselőként dolgozott. Anyja, Maria Hock egy ismert prágai tudós lánya volt. Róbert volt hat gyerekük közül a legidősebb. Gyerekkorában csonttuberkulózist kapott; emiatt térdízülete maradandóan merev maradt, bár ez nem akadályozta abban, hogy rendszeresen teniszezzen vagy hegyet másszon. 1900-ban a Bécsi Egyetemen szerzett orvosi diplomát, majd Frankfurtban, Heidelbergben és Freiburgban belgyógyászati és pszichiátriai tanulmányokat folytatott. 1905-től a bécsi orvosi egyetem fülészeti klinikáján dolgozott az osztrák fülgyógyászat megalapítója, Adam Politzer munkatársaként. 1909-ben docensi kinevezést kapott.
Egy egyszerű klinikai tapasztalat terelte figyelmét a belső fülben lévő egyensúlyszervre. Betegeinél sokszor végzett fülöblítést, amelynek során a páciensek gyakran elszédültek. Kiderült, hogy ez az öblítő folyadék hőmérsékletével függött össze. Langyos vízzel öblítve nem szédült el a beteg, míg hideg, illetve túl meleg vízzel öblítve szédülés jelentkezett. Ennek magyarázata az, hogy a belső fül ívjárataiban keringő nyirokfolyadék hőmérséklete körülbelül 37 °C. Ez a folyadék hőmérsékletváltozásokra áramlani kezd és hideg, illetve meleg hatásra más és más ívjáratokba áramlik, ami szédülést vált ki. Ezzel tulajdonképpen a testhelyzetünkről való tájékozódás szenved zavart, és ezt a szemgolyók rezgése (nystagmus) jelzi. A jelenség egy élettani reflexmechanizmusnak felel meg, és Bárány-féle kalorikus reakciónak nevezik. Hiánya kóros, mivel a fülben zajló beteges (főleg gyulladásos) folyamatok ívjáratokra terjedését jelzi. Az élettani folyamat összefügg a tengeribetegség jelenségével is. Nobel-díjat is a füllel és az egyensúlyérzékeléssel kapcsolatos munkásságáért kapott, 1914-ben: az elismerést a „vesztibuláris apparátus (egyensúlyszerv) fiziológiájával és kórtanával kapcsolatos munkáiért” ítélték oda.
Az első világháború kitörésekor rokkantsága és biztos orvosi állása ellenére önként jelentkezett a frontra. Przemyślben, a várkórházban dolgozott civil önkéntes orvosként és miután az oroszok az erődöt 1915-ben elfoglalták, fogságba esett. Az iráni határ mellett egy turkesztáni hadifogolytáborban tartották, ahonnan 1916-ban a svéd kormány közbenjárására szabadult ki.
Visszatért szülővárosába, ahol azonban nem maradhatott, kollégái még tudós mivoltát is kétségbe vonták, nem engedték professzori székhez jutni és etikai vétségben is elmarasztalták. Svédországba távozott, ahol 1926-tól haláláig az uppsalai egyetem fül-orr-gégészeti tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára volt. Világháborús tapasztalatai alapján kidolgozta a friss lövési sebesülések sebészeti ellátási módszereit, valamint műtéti eljárást javasolt az idült homloküreg-gyulladás gyógyítására.
Ott is hunyt el két héttel hatvanadik születésnapja előtt.